A hír: Mitől sírnak a férfiak? 
Egy felmérés szerint az erősebb nem képviselőinél az Everybody Hurtsre törik el leggyakrabban a mécses. Az athensi zenekar 1993-as slágere a PRS for Music cég 1700 ember megkérdezésével végzett vizsgálatában Eric Clapton dalát, a Tears in Heavent és a Leonard Cohen nevéhez fűződő Hallelujah-t megelőzve lett első helyezett. A három dobogóst olyan előadók követik, mint Sinéad O’Connor, a U2 és Robbie Williams. Ellis Rich, a kutatást végző cég elnöke szerint „a jó könnyfakasztó dalhoz az emberek könnyen tudnak viszonyulni”. Rich azt is elmondta, hogy nem annyira a zene, hanem inkább a szöveg az, ami „mélyre tud nyúlni, és a legerősebb embert is meg tudja indítani”.

A férfiakat legérzékenyebben érintő dalok ötös listája

1. R.E.M.: Everybody Hurts
2. Eric Clapton: Tears in Heaven
3. Leonard Cohen: Hallelujah
4. Sinéad O’Connor: Nothing Compares 2 U
5. U2: With or Without You

Különvélemény Karafiáth Orsolyától 
Én folyton sírok. Olvasok egy könyvet, melyben a főszereplőre folyamatosan rájár a rúd: az egyik fejezetben temet, a másikban elhagyja a férje, a harmadikban felfordul az aranyhala. Párás a szemem, ott vagyok vele, minden nehéz pillanatát átérzem, én vagyok ő, átlényegülök, átérzek. Ismerőseim szerint amúgy is én vagyok a legegyüttérzőbb lények egyike, szeretnek nekem rossz dolgokat mesélni, mert látják, zsigerig átráz a dolog. Meredt szemekkel, egész idegrendszerrel figyelek, „elbiggyed a fejem” (hogy egyik barátomat idézzem), ott vagyok a bajuk kellős közepén. Múltkor fél órát nevettek rajtam, ugyanis egyik barátnőm hajnaltájt közölte, hogy nagyon éhes. Erre nekem elöntötték a könnyek a szemem, átfogtam a vállát, és szinte sírva rebegtem: „Jaj, szegény kicsikém…” Barátnőm szerint ez a beleélés olyan foka volt (mert látszott, hogy őszinte), ami új oldalamról mutatott meg engem.

Nos, szerintem tévedés azt hinni, hogy a látszatra empatikus ember egy önzetlen valaki. Sőt, én Heltai Jenővel értek egyet: „Mennél önzőbb valaki, annál könnyebben elérzékenyedik, és szentimentalizmusa a legrettenetesebb önzés, mert a mások tragédiájában is csak a magáét látja, és minden áldozatban csak magát siratja…” Barátnőm éhségében én a saját tragédiám sejtettem meg, hiszen ilyenkor valószínű, hogy fél óra múlva rám is ez a sors vár, és akkor sem lesz mit enni. Szóval: én a könnyű könnyek rabja vagyok. Igaz ez a dalokra is. Főképp bizonyos kitüntetett pillanatban, ha szerelmes vagy csalódott vagyok, mikor könnyű úgy érezni, hogy minden sláger rólunk szól.  El lehet képzelni, milyen mélyen lehetettem, ha pár napja a Millió rózsaszálra tört elő belőlem a zokogás… 
A nők nagymesterei ennek: a sírás jó barátjuk, fegyvertársuk (például remekül lehet használni őket zsarolási céllal), vigasztalójuk (egy elrontott ebéd emlékét szépen elmosogatják). A férfiak nem könnyeznek ilyen könnyen. (Legalábbis amíg az emósok meg nem jelentek, ez nem volt divat.)

 Kulturálisan beléjük ivódott, hogy ez nem férfias, és kész. 

Olyannyira, hogy már ha magukban vannak, saját maguk előtt is szégyellnék, hogy így elgyengültek. Van egy ismerősöm, aki túlélte a második világháborút egy koncentrációs tábor foglyaként. Elvesztette ott a családját, a barátai egy részét és a szerelmét is. Mesélte, hogy egyáltalán nem tudott sírni akkor. Valahogy távol maradtak a könnyek, annyira sok volt mindez, sokkszerű, felfoghatatlan; a könnyek nem is hoztak volna semmilyen enyhülést. Ám „ha moziban ülök, és pereg egy egészen banális, leheletnyi kis limonádé – mesélte –, ahol a hősnő bánatos, és tipeg mellette ráadásként egy háromlábú kutya, megállíthatatlanul folynak az én könnyeim is”. 
Tehát megint a könnyű könnyek, amik minden különösebb tét nélkül törnek elő. Valahonnan a felső rétegekből, feloldják a pillanat szomorúságát. Másik barátom azt állítja, egész életében háromszor sírt. Pedig „jó lenne többször, hiányzik az az erős megkönnyebbülés, megtisztulás, ami a sírás után marad. De nekem nem megy, sajnos” – mondja. Kérdeztem, mi volt ez a három alkalom. „Az első, mikor a mamám kómába esett, a második valami kábítószeres trip volt, a harmadik pedig egy fura féltékenységi ügy, mikor tehetetlennek éreztem magam, azt hittem, legyőztek.” Kérdezem, hogy egy-egy érzelmes számra nem mozdult-e meg benne valami… Vállat vont: „Zenére? Ne fárasszál már… Soha.” Pedig a zene tényleg mélyen megmozgat (ezért akartam mindig rocksztár lenni), elemien hat, régi emlékeket mozgósít, valami közös hullámhosszra áll rá, és ha jó a dal, nincs menekvés. 
Az Everybody Hurt első helyezésén cseppet sem csodálkozom, pont az a szám, amit korra, nemre való tekintettel mindenki (everybody – hahaha) magáénak érezhet. De hogy valóban sírva fakadjunk rá egy eltalált pillanatban – nem tudom. Pedig jó zsilip a könnyezés, jó, ha elszakad a gát. És jó lenne, ha a férfiak többször engednének ennek, sok feszültségtől kímélnék meg magukat. Bár akkor enyhén szólva gyanakodnék, ha például a barátom a Hűtlenre kezdene könnyezni… Valószínűleg száraz szemekkel dobnám ki a lakásból…